WareWolf

                  -Farkasemberek legendája-

                                Legendák

1598-ban kietlen vad vidéken, a franciaországi Caude közelében egy 15 éves fiú borzalmasan megcsonkított, vérben úszott holtestére bukkantak. A hullán lakmározó farkaspár a tömeget látván elfutott. A férfiak ôket üldözôbe vették, egy bokorban végül egy szakállas emberre bukkantak, kinek fogából emberhús lógott ki.

A félkegyelmű Jacques Rollet volt a bokrok alatt, és amikor a parasztok épp rátaláltak, akkor marcangolta  a fiú holtestének darabjait. Nem lehet tudni, hogy voltak-e ott farkasok, ám a felindult férfiak képzeletében valószínűleg igen. Az azonban bizonyos, hogy Rollet farkasnak hitte magát, és téveszmélye érdekében több ártatlan embert is megölt. Halálra ítelték, ám ezt megváltoztatták a Párizsi Feljebbviteli Bíróság döntése miatt. Hátralévô életében Jacques bolondok házában volt.

Más eset, mikor egy 13 éves fiú, Jean Grenier képzelte magát farkasnak, és megtámadott egy nyájat legeltetô kislányt. A lány az este miatt azt hitte farkas, ezért pásztorbotjával elkergette. Késöbb a bordeauxi bíróság a fiút börtönre itélte. Beismerte, hogy több gyereket ölt és evett meg. Gondos vizsgálatok után kiderült, hogy az eltünt gyerekeket Grenier ette meg, s nem volt kétséges hogy amaz farkasnak képzelte magát.

Késöbb még Belgiumban (1916), Skóciában (1917) és egy amerikai rezervátumban (1946) véltek farkasembereket látni.

1975-ben az angliai újságok egy 17 éves, staffordi fiú megdöbbentô történetével voltak tele. A fiú, félvén attól, hogy farkasember lesz, és sok ártatlan életet kiolt, késsel ledöfte magát. Elötte még telefonált egy barátjának, ki így írja le a páratlan beszélgetést: "Azt mondta, hogy az arca és a keze színe megváltozott, hogy farkasemberré fog válni. Elhallgatott és elkezdett morogni."

A farkasember hagyománya valószínűleg az emberi tudatlanságra épül, s a gyengék szellemére mindig is hatással volt.

        Kinézet

A legtöbb ember képzeletében a farkasember egy szôrös és vérszomjas kétlábon járó szörny, habzó szájjal, vicsorog és sárga fogait csattogtatja. Ezek a tulajdonságok a leírásoktól nagyon eltérnek, és mindössze a filmekben láthatjuk ôket így (pl. A farkasember átka, Az emberfarkas és A farkasember legendája).

A leírások alapján a farkasember ugyanolyan mint egy átlagos farkas, csupán kicsit nagyobb.

        Átalakulás

A hagyomány szerint sokféleképpen történhet. Lehet spontán (akarat nélküli) és befolyásolható módon is. A norvég hitvilág szerint mindössze képzeletben fel kell öltenünk egy farkas bôrét. Sok esetben varázsszöveget kell elmondani. Más elképzelés szerint (svéd) fel kell venni egy farkas bôrét.

Amit érdemes tudni!                  
A vérfarkas a modern fikciós, elsősorban horror vagy dark fantasy, irodalom közkedvelt alakja, ez nyilvánvaló. Azt azonban már kevesebben tudják, hogy – sok más természetfeletti lényhez hasonlóan – a vérfarkasok eredete is ősrégi népi hagyományokra, legendákra, szóbeszédekre nyúlik vissza. Bár leginkább a Középkor hajnalán kezdtek elterjedni a farkassá átváltozni képes emberekről szóló történetek, már az ókorban is születtek olyan költemények, elsősorban a Néró császár idejében élt Petronius révén, amelyekben felfedezhető utalás egy-egy ilyen teremtményre. A vérfarkas motívuma alapvetően az európai legendák része, ám ahogy a világ egyre több része vált ismertté az ember számára, a telepesek úgy vitték magukkal e történeteket távoli földrészekre, ahol beleolvadtak a helybéli népek hagyományaiba, de mindvégig sokat megőriztek eredetükből.
Mielőtt belekezdenénk a vérfarkasok legendáinak vizsgálatába, vessünk néhány pillantást az elnevezés eredetére is. A ma általánosan használ werewolf (vagyis vérfarkas) kifejezés az óangol wer és a wulf szavak összekapcsolásából származik. Az első tag, a wer, jelentése férfi. Ez szinte a legtöbb északi (germán, skandináv) nyelven is hasonló volt (wair a gótoknál, verr a norvégok esetében), de még a latin vir, a szanszkrit vira, vagy az ír fear is mutat némi rokonságot. A második tag szinte minden nyelven azt jelentette: fenevad. Vagyis a vérfarkas egy fenevaddá változó ember. Ezt tükrözi a másik közkedvelt elnevezés, a likantróp. A szó görög eredetű a lykos (farkas) és az ánthropos (ember) szó kapcsolódásából alakult ki. Ennek van egy mitológiai vonatkozású eredete is, miszerint Lükaón, árkádiai király kételkedni kezdett Zeusz mindenhatóságában, ezért, hogy próbára tegye, meginvitálta a palotájába egy vacsorára. Ezen a lakomán megsütött emberi húst tálalt fel neki, azonban a főisten rájött az álnok cselre még mielőtt megkóstolta volna az ételeket, és bizonyítva hatalmát, farkassá változtatta Lükaónt.

A farkasemberek általános jellemvonása, amelyet szinte mindenki ismer, hogy emberi külsejüket a telihold hatására képesek levedleni, és átalakulnak hatalmas, erőtől duzzadó teremtménnyé. Azonban a népi legendákban ennél jóval árnyaltabban esik szó a külsejükről, képességeikről és szokásaikról. Azt mondják, amikor emberi alakot viselnek, meg sem lehet őket különböztetni a többi embertől, ám a hiedelmek szerint bőven vannak árulkodó jelek. A középkori Európában úgy tartották, akinek dús és összenőtt szemöldöke van, esetleg kissé elálló füle, vagy imbolygó járása, az valójában vérfarkas. Ám ezek a külső jelek még nem bizonyítottak semmit, ezért mikor az állítólagos vérfarkas emberi alakban volt, kivágtak egy kis darabot a bőréből, mert azt gondolták, a seb alatt szőrt fognak találni. Oroszországban egy egyszerűbb módszerben bíztak, ott úgy gondolták, hogy a vérfarkasok nyelve alatt sörte található.
Állati alakjukban a külsejük népek szerint változik, de az általános nézet, hogy farkasként mindenben megegyeznek egy közönséges farkassal, azt leszámítva, hogy nincsen farkuk (érdekesség, hogy ez a jellemvonása az állati alakot öltött boszorkányoknak is), valamint megőrzik emberi szemüket és hangjukat. Miután visszatérnek emberi alakjukba, gyengék, kimerültek lesznek, és különös búskomorság uralkodik el rajtuk, amely az állati alakban elkövetett vérengzések tudatalatti megbánását tükrözi.
Ezen általános jellemzők mellett természetesen vannak az egyes területekre, vagy népekre jellemző különlegességek is. Például a skandináv legendákban számon tartanak olyan női vérfarkasokat is, amelyek karmai mérget tartalmaznak, és tekintetük képes megbénítani a kisebb állatcsordákat, vagy akár a gyermekeket is. A szerbiai vérfarkasok, amelyeket vukodlak néven emlegetnek, minden télen összegyűlnek, levedlik farkasbőrüket, és felaggatják egy fára, majd kiválasztanak egyet és elégetik, megszabadítva annak tulajdonságát a vérfarkasok átkától. Haiti farkasemberei az éj leple alatt belopóznak az olyan házakba, ahol kisgyerekek vannak, és megpróbálják álmukban rávenni az asszonyokat, hogy adják oda nekik gyermekeiket.
Ahány hiedelem létezik a kinézetükkel kapcsolatban, legalább annyi vonatkozik arra is, miként születnek meg a farkasemberek. Az egyik közkedvelt legenda, hogy ha valaki kiissza az esővizet egy farkas lábnyomából, akkor hamarosan átváltozik, de az alakváltás lehetséges előidézőjeként sokszor emlegettek különleges kenőcsöket, elbűvölt patakok vizét, és más hasonló dolgokat. A XVI. században élő svéd író, Olaus Magnus egy alkalommal azt írta, ahhoz, hogy valakiből vérfarkas váljon, egy kupa különlegesen elkészített sörre és egy titkos rituáléra van szükség. Ezzel szemben Itáliában és Franciaországban azt hitték, vérfarkassá válhat az, aki egy bizonyos szerdai vagy pénteki nyárestén kint alszik a szabadban, miközben a hold fénye az arcára vetül. Megint más hiedelmek egyenesen a sátán művének vélték az emberek farkassá változását. Richard Verstegan angolszász történész 1628-ban így írt a farkasemberekről: A vérfarkasok valójában varázslók, akik egy különleges kenőcsöt, amelyet az ördög súgott meg nekik, kentek a testükre, és egy furcsa övet viseltek. Ezek nemcsak az alakjukat változtatták meg, de gondolataikat és ösztöneiket is farkaséhoz tették hasonlatossá.
Míg a fenti leírás korában a likantrópiát, vagyis az állattá átalakulást, a gonosszal egyezséget kötő varázslók és boszorkányok világához kötötték, és egyértelműen egyfajta átokként tartották számon, egyesek más véleményt is megfogalmaztak. Volt, aki úgy gondolta, az alakváltás nem átok, hanem inkább egy isteni eredetű büntetés. A kor vérfarkasokkal foglalkozó irodalmi alkotásaiban több alkalommal is megjelennek felbosszantott szentek, akik likantrópiával büntetik az ellenük vétőket. Sőt, úgy tartották, hogy akit az egyház kitagadott, az is vérfarkassá vált. Tehát miközben tartotta magát a hiedelem, hogy a vérfarkas átok a gonosz erőkhöz kötődik, egyre több alkalommal jelentek meg a történetekben keresztény szentek is hasonló hatalommal. Omnes angeli, boni et mali, ex virtute naturali habent potestatem transmutandi corpora nostra. Vagyis: Minden angyal, legyen akár jó vagy gonosz, rendelkezik a test megformálásának képességével; ez volt aquinói Szent Tamás véleménye. Egy legenda szerint Szent Patrik Vereticus walesi királyt változtatta farkassá, míg egy VI. századi ír szerzetes, Natalis, egy egész ír nemesi családot átkozott meg, akik hét esztendőn keresztül voltak kénytelenek farkas formában élni.
Egy esetben, 1692-ben, érdekes kapcsolatot állított fel Isten és a vérfarkasok között egy Thiess nevű nyolcvan éves ember. Azt állította, hogy ő és a többi vérfarkas is Isten kopói, harcosok, akiket azért teremtettek, hogy alászálljanak a Pokolba, és ott küzdjenek meg a boszorkányokkal és démonokkal. Azt hangoztatta, hogy a vérfarkasok lelke is a mennybe jut, amikor meghalnak, hiszen a gonosz ellen harcolnak, és ezért Isten megjutalmazza őket. A férfit végül bolondnak nyilvánították, és tíz korbácsütésre ítélték babonás hiedelmek terjesztéséért.
A modern fantasztikus alkotásokban a vérfarkasok csak ezüsttel sebesíthetők meg, azonban ez a tulajdonságuk nem a népi hiedelmekből ered, ott ugyanis ilyenfajta ellenálló képességről szó sincsen. Az ezüst, mint a vérfarkasok legfőbb ellensége, a XIX. század derekán jelent meg először, amikor egy névtelen író tollából megjelent egy régi legendát felelevenítő és új elemekkel kiegészítő történet, amelyben egy farkast (vagy farkasszerű teremtményt) az üldözői ezüstlövedékekkel sebesítenek és ölnek meg. Bár sokan úgy vélik, hogy a vérfarkasok, akárcsak a vámpírok, óvakodnak az olyan vallásos kegytárgyaktól, mint a feszület vagy a szentelt víz, ez tévhit. Viszont sok nép történeteiben a rozs vagy a fagyöngy hatékony védelmet nyújt a vérfarkasok ellen. Egy belga hiedelem szerint egy ház addig nincs teljes biztonságban, ameddig valamilyen hegyi fa árnyéka rá nem vetül.
Természetesen azt illetően is számtalan hiedelem létezik, miként kell kiűzni a likantróp átkot valakiből. Az ókori görögök és rómaiak azt gondolták, hogy a kimerülés előbb-utóbb megszabadítja a testet a likantrópiától, és ezért gyakran hosszú ideig kíméletlenül dolgoztatták azokat, akiket vérfarkasoknak véltek. Ezt a gyakorlatot arra a hiedelemre vezették vissza, hogy a visszaváltozáskor a vérfarkas nagyon kimerült és letört lesz. A középkori Európában azonban hagyományosan három likantrópia elleni módszert tartottak számon: orvossággal, sebészi úton, és ördögűzéssel. Ám, a kor orvosi és sebészeti tudományának ismeretében, sejthetjük, hogy ezek a beavatkozások szinte kivétel nélkül az áldozat halálához vezettek. Arab eredetű szicíliai hiedelmek szerint a vérfarkas megszabadítható az átoktól, ha egy késsel megskalpolják álmában, vagy ha szögekkel ütik át a mancsait. Persze léteztek ezeknél jóval kevésbé kegyetlen módszerek is. Dél-Németország területén például úgy vélték, elég, ha háromszor a nevén szólítják a vérfarkast, és az átok megtörik, de feltételezték, hogy a keresztény hitre térés önmagában is képes elűzni a likantrópiát. Mindenesetre sokan fohászkodtak Szent Huberthez, mert úgy hírlett, ő megvédi híveit a vérfarkasoktól.

Európában szinte minden népnek megvannak a maga vérfarkasokról szóló legendái, amelyek közül néhány egészen a X. századot megelőző időszakra nyúlik vissza, míg mások csupán néhány száz esztendősek. Általában egész Európában úgy vélték, hogy a vérfarkasok egytől egyig az ördög teremtményei, bár olykor esett szó olyan szerencsétlenül járt emberekről is, akik véletlenül, vagy saját óvatlanságuk okán, váltak farkasemberekké. Marie de France Bisclavret című, 1200 körül keletkezett költeménye egy nemesről szól, aki minden héten átváltozik farkassá. Akkoriban számtalan ehhez hasonló történet látott napvilágot.
Egy norvég történet szerint I. Harald király is vérfarkas volt, csakúgy, mint leghűségesebb harcosai. A legenda természetesen alaptalan, hiszen arról volt szó csupán, hogy a király és harcosai is úlfhednarok voltak, akik a csatákban mindig egy farkas prémjét akasztották magukra. Állítólag képesek voltak megidézni a prém segítségével a farkas szellemét, ezáltal erősebbek, gyorsabbak lettek, jobban tűrték a fájdalmat, és veszedelmes módon küzdöttek, de ők maguk sosem változtak át farkassá.
Örmény legendák szerint azok a nők, akik valamilyen halálos bűnt követtek el, arra ítéltetnek, hogy hét évet töltsenek farkas alakjában. Miután vétkeztek, megjelent előttük egy szellem, amely átadott nekik egy farkasbőrt, és megparancsolta, hogy viseljék. Amint az átváltozás megtörtént, szörnyű éhség kerítette őket hatalmába, és nem is vágytak másra, mint emberi húsra. Éjjel vadásztak, és minden ajtó kinyílt előttük, ha megközelítették. Leginkább gyerekeket ragadtak el, mert azok húsa ízletesebb volt.
1764 és 1767 között, a dél-franciaországi Gévaudan megyében, a helybéliek szerint egy farkasszerű szörnyeteg garázdálkodott, összesen nyolcvan áldozatot szedve. A jelenséget vérfarkasnak tulajdonították, miután egy szemtanú, aki túlélte az egyik támadást, alapos leírást adott a bestiáról. A környéken hajtóvadászat indult a fenevad ellen, és miután számtalan farkas lelőttek, köztük bizonyára a halálesetekért valóban felelős vadállatot is, a támadások is abbamaradtak.

Napjainkban ezek a legendák és hiedelmek már csak jobbára a fikciós horror regények soraiban köszönnek vissza. A témával foglalkozók közül sokan úgy vélekednek, a vérfarkasok (és vámpírok) legendáit azért kezdték terjeszteni az adott kor emberei, hogy magyarázatot adjanak sorozatgyilkosságokra. Az ötlet először Sabine Baring-Gould angol író fejében fogalmazódott meg, miután sok hasonlóságot vélt felfedezni a sorozatgyilkosságok és a vérfarkasok között, például a húsevés, az áldozat testének megcsonkítása, vagy éppen a támadások ciklikussága. A The Book of Werewolves című munkájában részletesen foglalkozott ezzel a gondolatkörrel. Mások a farkasok természetével magyarázzák a vérfarkas legendák kialakulását. Köztudott, hogy egészen a XX. századig teljesen mindennaposnak számított egy-egy olyan támadás, amit farkas követett el, így nem véletlen, mondják a szakértők, hogy a farkas, mint gonosz és vérengző szörnyeteg, begyűrűzött a kor emberének legendáiba. Ezt a vélekedést alátámasztja az is, hogy az olyan területeken, ahol a farkas nem volt őshonos állat, ezt a szerepet az adott területre jellemző ragadozó töltötte be; Indiában vértigrisekről, Afrika középső részein vérhiénákról, míg Dél-Amerikában vérpumákról szóló legendák keringtek.
Mindenesetre a huszadik századra a vérfarkasokról szóló legendák zöme feledésbe merült, és csupán a késő XIX. század, valamint a modern kor által felvázolt farkasember kép maradt élénk, vagyis hogy a vérfarkas nem több egy hatalmas, óriási erővel bíró, vérengző fenevad, amely rendkívül szívós és kizárólag ezüsttel lehet megsebesíteni. Ez az általánosnak vett beidegződés köszön vissza a korai vérfarkas témájú filmekben is, az 1935-ös Werewolf in Londonban, vagy az 1941-es The Wolf Man című alkotásban is. A modern irodalomban a likantrópia általában valamilyen örökletes átokként, vagy más vérfarkasok fertőző harapása (érdekes a kísérteties hasonlóság a vámpírokhoz) eredményeként jelenik meg, nem olyan változatosan, mint annak idején. Szintén a modern kori történetek eredménye, hogy a vérfarkas megőrzi hatalmas ereje vagy képességei egy részét emberi alakjában is, holott ez egyik népi legendában sem volt így. Szintén különbség, hogy a középkori történetekben, noha a hiedelmek szerint volt ellenszer, a vérfarkas szinte sosem szabadulhatott az átoktól, ezzel szemben napjaink hasonló történeteiben rendszeresen van ellenszer és remény a gyógyulásra. Az átváltozás folyamatával járó fájdalom is a modern kor szüleménye, az eredeti hiedelmekben ezt sosem említették. Sok kortárs író ebben a tekintetben a régi legendákra támaszkodik, míg mások, köztük például J. K. Rowling, kitartanak amellett, hogy az átváltozás igenis kínzó fájdalommal jár a vérfarkas számára.
Mint látható, a vérfarkasok alaposan megváltoztak az emberek képzeletében azóta, hogy először felbukkantak a legendákban. A modern kor vérfarkasa letisztult, erőtől duzzadó, elpusztíthatatlan gyilkológép benyomását kelti, jól alkalmazkodva a kor szelleméhez, ám sokak úgy gondolják, a középkori nézet, amelyben a vérfarkas sokkal titokzatosabb, rejtélyesebb és – bármilyen furcsán hangozzék is – emberibb volt, tekinthető a hagyományosnak, és sajnálják, hogy ez lassan elveszik, vagy csak érintőlegesen kerül bele napjaink fikciós irodalmába. Most talán ez a helyzet, de elképzelhető, hogy néhány évtized múlva újból a népi hagyományokból merítenek majd a vérfarkasokról szóló történetek. Egy biztos, a farkasemberek legendája sosem fog örök feledébe merülni, hiszen az ember szereti riogatni magát, és erre a célra a vérfarkasok tökéletesen megfelelnek.

Az, hogy weboldal ingyen annyit jelent, hogy minden ingyenes és korlátlan: weboldal ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat